A magyar pálinka története

A honfoglaló magyarok már ismerték a szeszes italok készítésének gyakorlatát. Ám a kezdetleges eszközöktől, az agyagból, nyírfából kombinált egyszerű lepárlóktól a mai pálinkafőző- és finomító üstökig sok évszázadon át tartó hosszú út vezetett. Sokoldalúan bizonyított, hogy őseink kedvenc itala a kumisz volt és még nem ismerték a belőle készíthető, félelmetes karakumiszt. A desztilláláshoz nem rendelkeztek ismeretekkel. Itták még a kvászt, no meg természetesen és elsősorban a bort. Az első írásos nyom hazánkban az alkoholról 1332-ből datálódik. Károly Róbert egyik utazását volt kénytelen megszakítani - Visegrádról ment volna Nápolyba - kínzó köszvénye miatt. Ezt a nyavalyát kúrálgatta felesége, Erzsébet különböző gyógyfüvek és növények alkoholos oldatával. Az alkohol minden bizonnyal borból készült, de hogy Magyarországról vagy külföldről szerezték-e be, arról nem szólnak a krónikák. Az viszont már bizonyított tény, hogy szintén akkor, a betelepített német lakosság gabonából már főzött pálinkát. Megbízható mennyiségi adatok 1850-től - a szeszadó bevezetésétől - állnak rendelkezésünkre. 1851-ben, az akkori Magyarország területén 105129 főzdét írtak össze, ami azt jelenti, hogy csaknem minden gazdaságnak, uradalomnak, illetve településnek volt saját főzdéje. A XIX. század második felében, a nagybirtokok különféle, más célra nem hasznosítható termékeit a szeszfőzdék igen eredményesen dolgozták fel. A pálinkafőzés az egyik leggazdaságosabb üzemággá lépett elő, így a földbirtokosság kizárólagos joga lett. A főzdék száma és mérete évről - évre növekedett.